A SZÜLŐI TUDATOSSÁGHOZ VEZETŐ ÚT

A figyelem a gyermekről a szülő felé irányul

Megfigyelve a 20. században uralkodó nevelési mintákat számos olyan elképzelést, módszert és álláspontot találunk, amelyek egy adott korszakban népszerűek voltak, és amelyek jelentősen különböznek. A hagyományos nevelési módszerek alapját a fegyelmezés és az utasítások használata jellemezte, a gyermek viselkedését a jutalom és büntetés módszerével, illetve a gyermek szokásainak begyakoroltatásával formálták, vagy egyáltalán nem húztak határokat a gyermeknevelés során.

A legfontosabb nevelési cél az volt, hogy a gyermeket a tekintély tiszteletére és önkontrollra tanítsák. Nem sokkal később egy teljesen ellentétes, új hozzáállás nyert teret, laissez faire (fr.) néven, ami szerint a gyermeknek kell átengedni a döntést, minimális szülői közbeavatkozással. A kapcsolódásorientált szülői hozzáállás és demokratikus stílus megjelenésével, a szülők értékrendjüket és nevelési céljaikat a gyermekkel való mindennapos kapcsolatra alapozva alakították ki, világos határokat alkalmazva, és a gyermekkel való folyamatos kommunikációt figyelembe véve.

Minden nézőpont hozott valami újat az előzőhöz képest. Ezen a módon a szülői hozzáállás lépésről lépésre fejlődött, attól kezdve, hogy a gyermeket a szülő meghosszabbításának tekintették vagy olyan üres lemeznek, amelyre tudást és a jólneveltséget kell „felírni”, addig a megértésig és szemléletmód-váltásig, amely a gyermeket saját karakterrel és szükségletekkel rendelkező egyénnek tekinti. A szakirodalom nagy részében a demokratikus stílust emelték ki, mint legjobbat és leginkább konstruktív hozzáállást. A probléma akkor jelentkezik, amikor a szülők nem saját hozzáállásukat követik, hanem egy bizonyos stílushoz ragaszkodnak. Minden gyermek más karakterrel, érzékenységgel és erősebb vagy gyengébb határok iránti szükséglettel rendelkezik. Ezért veszélyes egy stílushoz, mint a „legjobbhoz” ragaszkodni. Azt, hogy milyen hozzáállást alkalmazzunk, a gyermek fejlődésével összhangban kell megválasztani.

Ahelyett, hogy újból egy olyan nevelési módot keresnénk, amely majd megmondja milyen szülőnek kell lennünk, talán itt az ideje, hogy megálljunk, és megpróbáljuk megérezni, milyen szülők/nevelők vagyunk, ahelyett, hogy arra irányítjuk a figyelmünket, milyenné is kellene válnunk. A válasz belőlünk kell, hogy jöjjön, és amikor elvesztjük az irányt, és reménytelennek, illetve tehetetlennek érezzük magunkat, az a mi képtelenségünk arra, hogy választ találjunk és nem a gyermeki alkalmazkodóképesség hiánya.

A szülőt saját múltja határozza meg

Szülői szerepünk során hozott döntéseink és lépéseink gyökerei tudatos vagy tudattalan módon, gyakran családunkban kapott neveltetésünkben rejtőznek. Ahogy gyermekeinkkel azokat a rituálékat ismételjük, amelyek szüleinkkel való kapcsolatunkban is jelen voltak (pl. esti mese), úgy a gyermekkori sérüléseinket is átadjuk gyermekeinknek azon szándékunk ellenére, hogy ezt ne tegyük. Ha gyermekként olyan helyzetekben, amikor megnyugtatásra és iránymutatásra volt szükségünk, szüleinktől türelmetlenséget kaptunk, nagy esélye van, hogy szülőként mi sem fogjuk tudni támogatni gyermekünket, és kielégíteni azt a szükségletét, éppen múltbéli tapasztalataink miatt.

Amikor dühösek vagyunk, és azt követeljük a gyerektől, hogy nyugodjon le, elfelejtjük, hogy a gyermeknek még nem alakult ki az a képessége, hogy a felnőtt nélkül meg tudjon nyugodni. Ez egy olyan képesség, amelyet a gyermek még tanul, és ezt a szülővel való tapasztalata segítségével teszi. Előfordult-e, hogy azon kaptátok magatokat, hogy a gyereknek azt mondjátok: „Ha ilyen rossz vagy, nem fogok játszani veled?” Ebben a pillanatban gyermekként reagálunk.

Azt az állapotot, amikor a felnőtt elveszik saját gyermeki múltjában és nem felnőttként reagál, regressziónak nevezzük. Ebben a helyzetben a dühünk vagy más különösen intenzív érzelmi állapotok a mi tudatalattinkról adnak információt és nem a gyermek „rosszaságáról”. Nem szeretjük magunkról beismerni, hogy nem vagyunk tudatosak, pedig a gyerekek pontosan ezekre a helyekre mutatnak rá. A tudatosság nem bizonyos személyek privilégiuma, hanem önmagunk megfigyelésére és megértésére irányuló folyamat eredménye, és gyermek támogatására való készségünk alapfeltétele.

A tudatosság, mint az elégedettséghez vezető út

Tudatos szülővé nem egy nap alatt válunk, mint ahogy szülőnek sem születünk. Amíg a tudat azt tanulja, hogy mit és miért, a szív és az érzelmek azt tanulják, hogyan. Ez a szülői szerephez való hozzáállás lehetővé teszi, hogy meglássuk, hogyan érezzük magunkat ebben a szerepben. Ez egyben az első lépés is a Szülői Szerepben Programban. A következő lépés arról tudatossággal bírni, mire képes a gyermek bizonyos fejlődési szakaszai során, és mennyire reálisak az elvárásaink. Az elvárásokat figyelembe véve, a következő lépés azt megfigyelni, hogy elég gyengédek vagyunk-e a gyermek gyengeségeivel és elakadásaival, illetve saját gyengeségeinkkel.

A nem tökéletes részeinkről szerzett tudatosság birtokában megvizsgálhatjuk érzelmi állapotainkat és ezzel lehetőséget teremtünk arra, hogy felelősséget vállaljunk értük, anélkül, hogy magunkat vagy gyermekünket hibáztatnánk. Megértve a bűntudatot, amelyet minden szülő érez, arra felé haladunk, hogy tudatosan keressük a korrekció lehetőségét, anélkül, hogy vakon követnénk az elméletet, azzal a tudással, hogy a válasz a gyermekkel való kapcsolatban rejlik.

Végül, de nem utolsósorban, a Szülői Szerepben Program arra irányul, hogy a szülőknek támogatást nyújtson abban, hogy megtalálják, milyen szülők is valójában, és milyenné szeretnének válni.